Egy kicsit messzebbről kezdeném. Bár a termalfürdő.hu szerkesztőjeként már 2006 óta foglalkoztam a fürdők világával, csak az évtized elején váltam rendszeres fürdőbejáróvá, és kezdtem saját tapasztalataimat is közzé tenni. Ekkor született meg Teo Wassermann...
...akit régebben még a Fürdőszövetség is elismert - hiszen nem akadt más, aki marketinganyagaikat megírja. Vajon miért kellett ehhez egy külsős blogger - teszem fel az álnaiv kérdést ennek a szakmaiatlan, kókler, hozzá nem értő, ostoba fürdőszakmának. Mindez néhány évvel az első hazai szaunamesterek megjelenése után történt. Ahogy honfitársaim többségének: addig nekem is főleg olyan élményekben volt részem, hogy pecsenyére sült vállakkal, és égő fülekkel tántorgok ki a tapló száraz forróságból. Akkoriban sajnos még az sem derült ki számomra, hogy a szaunázás ott kezdődik, ahol a löyly - a szaunázás lényege, lelke - megszületik, vagyis a forró kövekre öntött víz gőzzé válik.
A jó magyar hagyományt, a víz és gőz nélküli szaunázást azóta is gondosan ápolják budapesti gyógyfürdőink "szakértő" üzemeltetői. Nem csak a finn szaunák elterjedése előtti ósdi hőlégkamráikkal, de a felöntések tiltásával, ha kell a szaunadézsák rejtegetésével. Szakmaiatlanságuk, amit világhíres gyógyfürdőinkben elkövetnek - nagyjából egy évtizeddel az első hazai szaunamesterek megjelenését követően - szerintem világra szóló botrány. Köszönjük meg nekik! Pedig a víz használatához - amely, még egyszer hangsúlyozom, elengedhetetlen, mert anélkül nem is beszélhetünk szaunázásról - még szaunamesterek sem kellenek. A szaunamester finn barátom számára is ismeretlen figura volt, noha nagyon élvezte Lívia programját, mikor néhány éve elvittem egy hazai szaunaprogramra - no nem egy fővárosi fürdőbe, hanem a Normafán található öregek otthonába, ahol a hajdani wellness szálló szaunarészlegében (kiszorulva a fővárosi fürdők intézményrendszeréből) lelkes szaunamesterek ütöttek tanyát. Aztán - csak hogy ne érje szó a ház elejét - itt-ott a fővárosi fürdőkben is megjelentek a szaunamesterek, akik jól-rosszul végzik munkájukat - az adófizetők pénzén - horribilis összegekből épített jó-rossz szaunákban. Ha pedig befejezték jó-rossz felöntéseiket, eldugják a dézsát... Itt tartunk ma, a XXI. század Magyarországán.
A szaunadézsa pedig elengedhetetlen kelléke a szaunának, használaton kívül az ajtó előtt a helye! Persze kellene még némi felügyelet ide is (ahogy a fürdőkben mindenüvé) - ha kanalát a magyar nem tudná megfelelően használni. Hogy még ez sincs, annak okai, még a szaunával való ismerkedésem iménti kitérőjénél is messzebb vezetnek - valahová a harmincas-negyvenes évekbe, mikor még "a fürdős", "a kabinos" egy megbecsült szakmának, bizalmi állásnak számított. A kommunista időkben deklasszálódott osztály, a fürdősök világa azonban - például a Budapesti Fürdőigazgatóságnak a Budapesti Gyógyfürdők Zrt.-ben való jogfolytonos, sőt szellemi és morális továbbélésével - alig alkalmas komolyabb színvonal elérésére. Elsősorban a cég irányvonala miatt, amely a nagyberuházásokban, és a forgalom növekedésében érdekelt, akár hitelfelvétel árán is. Hogy ez nemhogy a színvonal növekedésével, de a fürdőkultúra további radikális erodálódásával: a fürdőkben magukra hagyott tömegek megjelenésével jár együtt, azt elfedi a szép, használhatatlan hardver. A kilambériázott, olykor fogalmi abszurdumként általuk "száraz gőznek" nevezett kínzókamra, amelynek használatát bizarr módon szabályozzák.
Egy szó, mint száz: mikor az évtized elején saját bőrömön tapasztaltam az első hazai szaunamesterek áldásos tevékenységét, revelációként hatott a felismerés: hát a szaunázás ennyire kellemes is lehet? Talán inkább azt kellett volna kérdeznem: hát ez a szaunázás? Hát igen, valami ilyesmi. A szaunamesterek munkájának legnagyobb érdeme nem a fesztivál, amit művelnek, hanem hogy ahol megjelennek, ott megjelenik a dézsa is. A víz. A gőz. A löyly, ahogy a finnek mondják. Megjelenik a lényeg, ami nélkül minden hiába. Sőt! Nem ajánlom. Nem kellemes. Nem jó. Noha azért megyünk a fürdőbe-szaunába, hogy a kellemest keressük. A kényeztetést. Ezt kaptuk meg egy csomagban a szaunamesterekkel, akik a hazai hardvert, a jellemzően kicsi, és rosszul szellőző, munkájukhoz túl alacsony szaunákat elkezdték használni. Ma persze már nem ilyen szaunákat építenek hatalmas összegekből - hanem kicsit nagyobbakat, szebbeket. Hogy praktikusabbak-e arról a mestereket kell megkérdezni. Ahogy én látom, ez is a pénzről szól. Annak, aki megrendeli, és aki megépíti - biztosan megéri. Még akkor is, ha nem rendeltetésszerűen használják majd, mint a Palatinuson, vagy a felforrósodott faburkolat használhatatlanná teszi az egészet, mint a Rudasban. Remélem a Dagály régi hagyománya is folytatódik újranyitása után. Szaunájának emblematikus felirata szerint "A szaunakályhára vizet locsolni tilos". Ezt a szép hagyományt vették át a Palán is. A Gellértben sosem láttam dézsát, még a kültéri szauna kibővítése után sem. Biztos nincs rá pénz - csak a tetejét újraépíteni, noha előre tudható volt, hogy nem fogják engedélyezni a nyeregtetőt a Gellért-hegy oldalában. Vajon kinek érte ez meg? Nekem és más adófizetőknek nem, akinek a pénzével verik a faszukat.
És neked, kedves, tudatlan barátom, aki a fürdőkultúráról hírből sem hallott, és oly sok böszmeséget követsz el a fürdőben-szaunában, hogy észre sem veszed? Neked elmondta valaki, hogyan szaunázz, hogy a fürdőzést az tenné mindenki számára kellemessé, ha írt és íratlan szabályokat is figyelembe veszel? Figyel rád valaki, hogy lecsutakold magad, miután levetkőztél? Mert Izlandon nem tehetnéd be a lábad a fürdőbe enélkül. Ó, bocsánat, Magyarországon sem... legalábbis az ÁNTSZ szerint. Hát akkor? Hogy lehet az, hogy a fürdők nem tartják be a saját legalapvetőbb szabályaikat sem, hogy a legbunkóbb törzsvendégek írják a törvényt, szó szerint, hiszen a Gellértben átírták a házirendet, és a fürdő nem mert konfliktust vállalni velük? Hogy ordenáré hangon küldi el a gecibe a Gellért férfi termáljába tévedt ruhás-cipős turistákat a főgeci, akinek bérelt helye van a kabinoknál a bejárathoz közel, és izzadságát a szaunapadra csorgatja miután papuccsal bement. És fennhangon osztja az észt a másik marhának, aki rendszeresen banánt és almát zabál reggelente a medencetérben - vagy a medencében. Ha szólok a kabinosnak, összefut a kompánia és kitalálják: banánt azt lehet. Nem morzsál. Gratulálok, uraim. "Banánt azt lehet!" - biccent a fejével a törzsvendég, miután elárulták neki, ki panaszkodott. De panaszkodni nem szoktak, ugyan ki tudja, hogy ezt a sok kellemetlenséget, ami a fürdőben éri az embert, ki is lehetne küszöbölni, és éppen a kulturáltabb magatartás, az ebbe az intim térbe illő viselkedés tanítása és megkövetelése lenne a cél - és nem a wellness további térnyerése gigaberuházásokkal.
De ugyan kit érdekel mindez 2018 Magyarországán, kedves kis trolldemokráciánkban?
Bocsánat, csak annyit akartam írni, milyen jót szaunáztam tegnap a Balaton partján egy kis lakókocsiban. Csak elgondolkodtam, hogy jutottam odáig, és elhánytam magam. Egyétek-vegyétek!
