Valamiért a zsidó humor nagymestere, Woody Allen egyik női figurájának szavai jutottak eszembe a Duna Arénában.
Július 16-án, a 10 méteres női szinkronugrás döntőjét néztem meg a Duna Arénában. A jegyvásárlás elég nehezen ment, az OTP-s Maestro kártyám, amivel a Groupamába tudok jegyet venni - ide kevés volt. Sőt, a virtuális webkártyámat sem fogadta el a rendezvény oldalával összekapcsolt eventim jegyvásárló rendszere. Még jó, hogy az OTP nincs a szponzorok között. Most fel lennék háborodva. Csak azt nem tudom, az OTP-re, az eventimre, vagy a VB szervezőbizottságára. Lényeg a lényeg: meg kellett kérnem valakit hogy VISA kártyájával vegyen jegyet nekem. Aztán el kellett mennem kinyomtatni. Érdekes, hogy a Groupamába nem szükséges a papír alapú jegy.
A Forgács utcai metrónál ellenőrökbe botlok, akik két amerikait őriznek (?) a metrókijáratnál. "Szács á pípöl áj didönt sí yet in di úeszá..." – mondja egyikük, mikor elhaladunk mellettük. Mi van itt, mondom, letesztelemmá milyen emberek is ezek, merre kell felmenni, a Vizes VB-re megyünk? - Hát arró jönnek itt lefele... – válaszolják egyébként nagyon kedvesen, de tájékozatlanul. Vajon hány embert tudnának itt útba igazítani?
Bár a felszín alatt is átmehettünk volna, fent megtaláljuk a zebrát. A föld alól kibukkanva egyébként korrekt városkép fogadja a turistát, emiatt nem kell szégyenkeznünk. Legfeljebb lent kitáblázhatták volna a legideálisabb irányt. A túloldalon már egy kis stand jelzi unatkozó diákmunkásaival, hogy jó helyen járunk. Hangulatos, sok-sok növénnyel, fával díszített 200 méteres sétaút vezet át a Népfürdő utcára.
A környék alaposan átalakult, noha az igénytelen hatalmas parkoló megmaradt, az egész városban látható FINÁ-s buszok végállomásaként. A túloldalon a Dagály fürdő felújított retro épülete eltörpül a gigaméretű Duna Aréna (vagy Dagály Duna Aréna? – majd az idő eldönti) tömbje mellett. Az épületről azt tudjuk, hogy az eredeti látványtervekhez képest valami egészen más épült meg a helyszínen. „Gyorsan be kellett adni valamit” – mondta erről az építkezést felügyelő kormánybiztos. Nos, noha nem lett olyan különleges az épület, mint amit behazudtak, a költségek a szokásos módon úgy elszálltak, hogy már nem is számolták. A presztízsberuházás amolyan „kerül, amibe kerül” alapon épült fel a pénzünkből.
Csak egy adhoc felüljárón lehet átjutni az egyébként nem nagy forgalmú út túloldalára. Vajon ez itt marad a VB után is? Ezekkel az ideiglenes jellegű fémvázas lépcsőkkel később még találkozunk, mégpedig az épületbe való bejutásnál. Miután a reptéri jellegű átvizsgáláson átesünk, felmerül ugyanis a kérdés: hol lehet bemenni ebbe a nagy kockába. Nos, úgy tűnik, mintha a kocka még mindig fel lenne állványozva. Ezek az állványok azonban lépcsők. Elég mobil dolognak tűnnek, fogadásokat kötünk, vajon a VB után ezeket elbontják, vagy később is ezen keresztül lehet majd bejutni. Mielőtt felérünk a „kakasülőre” benézünk az egy szinttel lejjebb lévő büfékhez és mosdókhoz, minden mobil, de korrekt színvonalú, nekem személyesen ismét a Groupama stílusa ugrik be – talán nem véletlenül, hiszen azt is az állami nagyberuházásokat megkapó Market Zrt. tervezte, készítette. Ez már csak így van mióta világ a világ, mutyi volt, mutyi lesz, míg a földön ember lesz.
Miután egy a Papp László Sportarénához hasonló teljesen zárt teret, uszodát, sportcsarnokot vártam, kissé meglepő az a stadionhangulat, ami a bejutást kíséri. Amit tudni lehet, hogy a legfelső 30-40 sor valójában ideiglenes jelleggel épült meg, és a VB után az épületet – a felesleges helyeket autóparkolóvá alakítva – 6500 befogadóképességű csarnokká fogják visszabontani. Így remélhetőleg az „állványzat” is eltűnik, és a jelenlegi stadionhangulatból, mely a felső sorokban érezhető, egy hangulatos vizes sportcsarnok válik.
Bár a fílingre most sem lehet panasz: a belső tér igazán impozáns, a fények és színek játékával igazán hangulatos belső teret mutat. A 10 méteres női szinkronugrás döntőjére érkeztünk, sajnos a felső 15-20 sorban csökkentik a látóteret a résztvevő országok VB idejére kiaggatott zászlói. Ugyanis takarják a torony tetejéről elrugaszkodó sportolókat. Lejjebb is ülünk a kínaiak közé, noha nem oda szól a jegyünk. Aztán arrább kell mennünk, mert másnak a helyét foglaltuk el. Szerencsénkre találunk olyan helyet, ahonnan élvezhető a verseny. De csak akkor ha az üléstámlánál elhelyezett légkondicionáló-kivezetést valamivel letompítjuk. Jómagam a táskám tettem magam mögé, hogy ne kapjak egy folyamatos léghuzatot a vesémre-derekamra. Amúgy is hozzám nőtt ez a táska, ám ezúttel igen nagy szolgálatot tett: enélkül ugyanis nem lettem volna hajlandó végigülni a rendezvényt. Ide nekem egy sima pulcsi sem lett volna elég a derekamra. Ezt a megoldást botrányosan rossz ötletnek tartom! Vajon az alsóbb, drágább sorokban is ez van? Nem zavarja az embereket? Felfázás, mellékvesegyulladás nem játszik?
Bár nem volt magas a jegyár – az 1500 Ft-ért, ha időben érkezünk, a férfi 1 méteres műugrás döntőjét is végignézhettük volna –, azért ezt a kínzást nem érdemeltük… Meg azt sem, hogy mint fizetőnézőt statisztának nézzenek. Nem ritkán kerülhetünk ilyen helyzetbe, én a Fábri show felvételén találkoztam vele először az RTL székházban. 4 órát kellett végigülnünk egy másfél órás programért úgy, hogy WC-re is csak akkor mehettünk ki, ha mondták. Mindezt sok ezer forintért. Ezzel a fajta közönséghergeléssel pedig, amit a versenyzőket is bemutató szpíker művelt kellemetlen női fejhangon, már a Groupamában is találkoztam. Azután harapódzott el, miután a valódi drukkereket nézők váltották fel a sportpályákon. Ám a rendezvény sikere és hangulata érdekében a szervező tapsra, engedélyezett rigmusok skandálására hergeli a birka tömeget. A konferanszié hölgy elmebetegsége szerencsére ezúttal nem öltött kóros jelleget, azért az én fülemnek bántó volt erőltetett hangulatkeltése ("tapsoljunk, tapsoljunk!"). A rendezők a Vizes VB-n sokkal inkább az újfajta nézőtéri kultúrát megteremtő másik ócska trükkel dolgoznak, amely az 5 perc hírnév bárki számára elérhető effektusára épít. A kivetítőkön és a televízió képernyőjén megjelenő vágóképeken megjelenve egy pillanatra minden tucatember különlegesnek érezheti magát. Természetesen itt is elindult a verseny, ki az aki – az amúgy az érzelmeket csöppet sem felkorbácsoló műugrás versenyszámok közt – a legnagyobb hülyét tudja csinálni magából a hangszórókból bömbölő popslágerek dallamaira. Az első helyet ezúttal egy hasát remegtetve táncoló családapa nyerte el, aki hülyébb tudott lenni a kölykénél. Sokat mutattak egy másik családot is, ahol a kisfiú vitte a prímet, ám ők nem értek fel az előzőhöz, mert nővére – magát vagy a családját szégyellve – látványosan a mobiljába temetkezett. A bronzérem Fábri Sándoré, akit hiába kameráztak, csak egy bamba ásítást, legfeljebb egy kislányának szóló „ott vagyunk ni”-t sikerült elkapni tőle.
Hogy mindettől eltekintve lehet-e élvezni kultúrember módjára a műugrást? Lehet, de embert próbáló feladat. Az 5 sorozatot bemutató női párok 10 méterről ugráltak bele a vízbe, miközben mozdulatsoruk teljes szinkronban volt. Legjobban a grimaszolásuk tetszett, szívesen láttam volna egy különdíjat a témában. A szimpatikus kínai tábor, melynek tagjai voltunk, viszont azt látta szívesen, hogy favoritnak számító versenyzőik hozták a papírformát. Egy fiús kinézetű, idősebb versenyzőből és fiatalabb párjából álló csapatuk igen jól ugrott, megelőzve az észak-koreai sportolókat. Jaj, vajon mi vár azokra otthon?
Fotó: MTI