1889-ben Teodor Wassermannként láttam meg a napvilágot Fiuméban, az Adriai-tenger partján. Apám Harcsa Jóska, az Osztrák-Magyar Monarchia Haditengerészetének altisztje – ahogy később elmesélte – éppen az én világrajövetelem előtt vette fel a Wassermann nevet. Akkortájt, mikor a hasonló nevektől mások inkább szabadulni igyekeztek.
Igazából azóta sem tudom biztosan, mi oka volt rá, hogy zsidó nevet hagyományozzon nekem, noha sem ő, sem más nem volt Somogy vármegyei családjában, aki Mózes fiaitól származott volna. A névváltoztatás okára furcsamód sosem volt hajlandó kitérni. Én ma már arra gyanakszom, éppen miattam tette. Ugyanis később is történt velem egynehány furcsaság, melyek a rejtélyes névadást ugyan meg nem magyarázzák, ám egy csöppet elgondolkodtatnak.
Az iskolázatlan babócsai tengerész katona – aki sikertelen házassága, és anyagi problémái elől menekülve adta be a zupát – csakhamar egy fiumei bolgár dizőz karmai közt találta magát, aki egy kikötői lebujban ragadt rá. Viharosan gyors kapcsolatuk eredménye lettem én. Anyám korai halála után két lehetőség között választhattam – azaz inkább apám választhatott. Vagy árvaházba ad, vagy szűkös lehetőségei mellett is megpróbálja biztosítani jövőmet. Ki tudja miért, az utóbbi mellett döntött. Az alig ismert bolgár nő gyermekét nem hagyta magára, sőt nagykorúságomig zsoldja nagy részét az én nevelésemre, iskoláztatásomra fordította.
Ugyan messze kerültünk egymástól - hisz sorsomat volt katonatársának gyermektelen özvegyére, a pöstyéni Szabó Rozáliára bízta - Harcsa-Wassermann Jóska egy évben egyszer mindig meglátogatott minket, hogy elhozza nevelésemre félretett vagyonkáját.
A felvidéki fürdővárosban már gyermekkoromban megtapasztaltam a föld mélyéről feltörő gyógyvíz és kénes iszap áldásos hatását. Egy verőfényes tavaszi napon ugyanis úgy leestem egy cseresznyefáról, hogy azonnal kitört a nyakam. Bár nem hunyt ki szemem világa, nagy nevű orvosdoktorok sem biztatták szerető mostohámat. Ő azonban nem adta fel a reményt. Nap mint nap elhordott a Winterékhez, a feredőbe, s lassacskán csodaszámba menőn erőre kaptam. Mire apám Szentkarácsonyra megérkezett, el sem hitte, milyen szörnyűséges hónapokat éltem meg az Úrnak 1902-ik évében.
Hanem a pöstyéni víznek köszönhető csodák még csak ekkor kezdődtek. Gyors felépülésem után csakhamar tapasztalnom kellett, hogy gyorsabb, erősebb lettem társaimnál, sőt egy különleges képesség birtokába kerültem: vizes kézzel beleláttam az emberek lelkébe!
A csodára akkor lettem figyelmes, mikor egy napon odahaza, az ebédre készülő kézmosás közben furcsa hangokat kezdtem hallani. Kedves mostohám, Rozália néni érzéseit-gondolatait. De ne gondold, hogy e különleges képesség birtoklása boldoggá tette az életemet – éppen ellenkezőleg. Talán majd kiderül egy s más, ha rákattintasz néhanapján blogomra.
Mert hogy tisztán láss, el kell mondanom: egy igazán nagy csudadolog is történt velem, amit eddig sikerült eltitkolnom a kíváncsi szemek elől. 1931 december 27-én szinte teljesen megálltam az öregedésben. A csuda pontos idejére abból következtetek, hogy aznap, s azóta sem kellett soha többet megborotválkoznom, így hetyke bajuszomat immár nyolcvan éve nem látta borbély. Talán ennek köszönhető, hogy 122 évesen is délcegen hatok, noha csak fekete-fehérben. Azóta hirdetem, hogy a termálvizek gyógyvizek. Sőt amint a példa mutatja fiatalon tartanak, csak hinni kell benne!
A fürdőt aztán 1939-ben államosították, a Winteréket meg elvitték Auschwitzba. Teo is elkerült a kénes Pöstyénből.