Vonz is, taszít is a férfi nemi szerv – szólt Woody Allen egyik nőalakja. No, a macska is így van valahogy – a vízzel.
Lévén Teo három macskája – név szerint Manu, Kimi és Mimi alias Kisfekete, Kisfeketefehér és Kiskurva – igen ambivalens viszonyban áll az élet őselemével. Mintha ugyan nem ők is csak onnan eredeztethetők volnának, de az evolúcióelméletbe most ne menjünk belé.
Először is az, hogy Teo évekig nem látta őket vizet inni. Sok álmatlan éjszakán fejét törte: ugyan ez hogy létezhet, a gondolat már-már aggasztotta őt. Míg nem egy napon valahol – akár tudatosan keresve a témára, akár véletlenül belebotolva, erre már nem emlékszem – megtudta, pontosabban azt tudta meg: a macskának vizet kell adni. Főleg ezekre a száraz tápokra, amiből valóban csak a whiskast ennék, ahogyan erre az adott cég reklámszakemberei rá is eszméltek. Ennek a tudásnak a birtokában Teo – a macskáinak istene – vizet ádott kis feketének, kis fekete-fehérnek és kis kurvának. Ám a várt hatás – tudniillik, hogy jószágai fejvesztve akarják majd évek megpróbáltatásait bepótolni – elmaradt.
Az idők során Teo mindössze annyit figyelt meg, hogy a kis fekete-fehér előszeretettel leffent bele ilyen-olyan vizekbe: pocsolyákba, eső után itt-ott megülő foltocskákba. Ez bizonyító erővel hatott, miszerint a macska is csak iszik. Vizet is.
Merthogy az teljesen természetes, és tudott dolog volt előtte, hogy az úgynevezett bolti tejet, na, azt nyakalják színre és nemre való tekintet nélkül. Ez a – mondjuk úgy nyakalás – mára egyébként odáig fajult, hogy a Kimiként oltásikönyvezett – amúgy színe okán kis feketének nevezett példány – naponta meghatározott időben (egy esti órán) határozott utalásokat tesz erre a vágyára vonatkozólag. Nyekereg.
De minthogy a macskasza kirodalom és az állatorvosok tanácsának egybehangzó véleménye szerint: a skodri a tejet nem issza, hanem eszi, azazhogy a tej számára nem ital, hanem étel – Teo kétségek közt vergődve tovább kísérletezett, hogy vízzel itassa meg macskáit.
Azonban a száraztápmellettmindiglegyenfrissvíz elvét úgy-ahogy betartva sem ért célt – merthogy volt, volt, de persze minek, ha nem itták, meg ha már nem itták, akkor minek frissítsem. Mindössze a már említett eső utáni megfigyelései igazolták, hogy a macska márpedig igenis megissza a vizet.
Míg nem egy téli hideg napon Teo és macskái új helyre költöztek. Kitavaszodván Teo megnyitotta a kerti csapot, ám sajnálattal konstatálta, hogy az csöpög. Ez a kis véletlen később elemi erejű változásokat indított el az életükben. Teo vödröt rakott a csap alá, hogy nna, már, mégis... és a csapból csöpögő víz ekkor paradigmatikus változások előidézője lett!
Észlelte ugyanis, hogy állatkái rá-rájárnak a folyamatos csöppenések miatt permanensen frissülő vízkészletre. Előbb csak az egyik, majd a másik – mintha egymástól lesték volna el.
Te, asszony, ezek a macskák megszerették a vizet – lelkendezett Teo a feleségének. A macskái pedig félve, óvakodva, de továbbra is itták a vizet a vödörből. Szó sem volt persze nyakalásról, az a fajta hevesség, ami az étkezésüket jellemezte szóba sem került – akár szilárd, akár folyékony (bolti tej) táplálékról volt szó –, ám az állatok időnként meg-megjelentek a vizesvödör körül.
Ez Teonak mennyei boldogságot jelentett, – lám, noha csak a Jóisten, vagy talán az egyiptomi macskaistenség segedelmével de –: isznak a macskák! Egy-egy lopva elkapott lefetyelésük alatt szívesen vizsgálgatta azt is: hogyan.
Az egyik gyakran, előszeretettel ivott, szinte már rá szokott a vízre. Azzal sem törődve, ha vízivás közben a fején koppannak a cseppek – noha a cica kevés dolgot útál jobban annál, minthogy vizes legyen. Annyi biztos: nem rajonganak se az esőért, se azért, ha Teo – talán épp e tulajdonságukat ismerve, mintegy viccelődésből – a kerti slaug vízével kergeti meg őket, hogy a lusta dögök a nyári forróságban is szaladnak szerteszét.
Szóval ittak a macskák. Isznak! Azóta is. Kis fekete-fehér – úgy is mondják: parasztmacska –, aki mindig is kacérkodott a vízzel, mára egyenesen nagyivó lett. Van, hogy csapból iszik. A kerti csap csöpögő vízcseppeit szívesen lehalássza már a levegőből. Mert az frissebb – és így legalább nem csöpög a fejére ivás közben. A frissesség egyébként már-már mániákus nála. Ha friss vizet lát azonnal beleiszik. Legjobban az esővizet szereti.
A másik kettő óvatosan, vigyázva iszik, szinte látni sem bírják, ha figyelem közben őket. Elég csak feltűnnöm és máris megzavartam őket. Mintha olyasfajta misztikus kapocs kötné őket a vízhez, ami intimitást igényel. Kis kurva például már azt is észleli, ha nézik, miközben iszik. Egyébként hosszan, nagy-nagy szüneteket tartva. Nagy ritkán belelefetyelve.
Eleve az egész ivás úgy kezdődik, hogy orrukkal felmérik: na, hol is a vége. Merthogy ami az orruk előtt van, azt különben sem nézegetik. Sokkal inkább szagolják, meg a bajszukkal bemérik, hol is van. Ám a víz ugye színtelen, szagtalan, úgyhogy itt „bajba vannak”. Orrukat a víz színéig tolva térképezik fel merre hány méter, de amint orruk a vízbe ér rögtön kiborulnak. Prüszkölve műmájerkednek egyet, majd végre lefetyelni, vagy inkább csak lefetyelgetni kezdenek. Nagyjából úgy, ahogy a tejet. Ugye láttál már tejet ivó macskát? Na. Úgy. Csak nem olyan lelkesen.
Hogy mi ebbül a tanulság? Kinek mi. Nekem annyi, hogy a macska okosabb az embernél, és ügyesebb is, mert évekig elél víz nélkül. A macskáknak biztos valami más. És mondom: finnyásak is a vízre. Télleg csak a friss vizet szeretik. És az már valóban a maximum, amit a vízzel tesznek, hogy megisszák. Azaz nem fürödnek benne. Ezért termálfürdőbe se hordom őket.